Általában eltelik fél év, egy év, vagy akár még több idő, mire a gyermekre vágyó pár rájön: valami nem oké. Ahogy írtam már, majdnem egy évnél jártunk, amikor a kósza gondolat kezdett egyre bizonyosabbá válni. Teljesen ártatlanul indult a dolog. A mindig óraműpontossággal jelentkező vérzésem nem jött meg a várt napon. Naná, mindjárt arra gondoltam, amire egy átlag gyermeket akaró nő gondolna. Sikerült! Magamban teljesen biztosan ugrottam be munkából hazafelé a drogériába, megvettem a tesztet, másnap reggel pedig megcsináltam. Izgatottan ültünk felette a férjemmel, várva a második csík megjelenésére. A teszt azonban negatív maradt. Sebaj, gondoltuk, biztos kell még pár nap. Két nappal később ismételtem - negatív. Még aznap meg is jött.

Következő hónapban újabb csúszás. Negatív tesztek, majd megjött. Aztán újra és újra ugyanez. Mindig csak kicsivel lett hosszabb a ciklusom. A megszokott 27 helyett 29-30-31 stb. lett. A 35 nap volt az a határ, fél évvel később, amikor eldöntöttem, ideje ellátogatni az orvoshoz, mert ez bizony nincs rendjén. Történt ez tavaly tavasszal. Gondolom kitaláljátok: ekkor ütött be a korona. Hiába, időzíteni mindig is tudtam. Nem volt mit tenni, végül is nem életveszélyről volt szó, csupán egy aprócska cikluszavarról. Már be is beszéltem magamnak, hogy a stressz okozza, így míg az újranyitásra vártunk, elkezdtem jógázni. Otthonról dolgoztunk akkoriban, volt rá időm. Jól is esett esténként kicsit relaxálni. A problémámat ugyan nem oldotta meg, sőt. Mire végre eljutottam az orvoshoz, 42 napos lett a valaha remekül működő ciklusom.

Endokrinológus-nőgyógyászhoz mentem, mivel az első terhességem óta pajzsmirigy-alulműködésem is van. Azt gondoltam, esetleg ez zavarhat be. A doki kedves, türelmes volt, alaposan kikérdezett, megvizsgált. Az ultrahangon aztán kiderült, hogy tele van cisztákkal mindkét petefészkem. Nem hogy baba nincs, peteérésem se lehetett már egy ideje. Elküldött az orvos hormonvizsgálatra, cukorterhelésre, a pajzsmirigyemet megnézetni. Mindez történt májusban. Nyáron jutottam el végül a vérvételekre, mivel egyáltalán nem jött meg, így 55 nap után kaptam egy doboz Norcolutot. Nem tudom, ki hogy viseli, én akkor szedtem először életemben. Épp nyaralni mentünk, tökéletes volt az időzítés. Borzasztóan éreztem magam tőle, fájt a hasam, szúrtak a petefészkeim, alig vártam a végét. Ettől tényleg megjött. Hívtam is rögtön a kiszemelt vérvételi helyet időpontért. Hát az nincs. Hívtam a következőt, majd a következőt... sebaj, menjek következő hónapban. Na persze, ha tudnám, mikor jön meg legközelebb... végül késő délután találtam a városban olyan helyet, ahol tudtak ciklus elején fogadni. Jó pénzért persze, de legalább sikerült megcsináltatni a vérvételt.

Első körben semmi sem derült ki. A pajzsmirigyem remek, hormonértékek kb. határon belül. Az FSH-m ugyan felső értéknél, az ösztrogén túl kevés, de a doki szerint ez rendben is volna. Nem igazán tudott mit mondani, javasolt mindenféle teát, vitamint és kontrollt fél évvel később, ha addig se jön a baba. 

Én ezzel nem voltam megelégedve. Tudtam, hogy van ott még valami probléma, éreztem. A háziorvosom a pajzsmirigyem miatt félévente küld vérvételre, ami általában rendben is szokott lenni. A tavalyi viszont borzasztó lett, tele csillagokkal. Nem értettem, mi lehet ez. Az orvosok nem tudtak válaszolni, így hát tovább bújtam a netet. Mivel egyéb problémáim is voltak a cikluszavaron kívül, ételintoleranciára gyanakodtam. Naná, államiban nem tudnak fogadni - újabb magánorvos, újabb vagyonok a vizsgálatra, de beigazolódott a gyanúm. Tavaly július óta glutén- és tejmentes étrenden vagyok és ez bizony a legtöbb gondomra gyógyírt jelentett. Szerintem életemben először van normál tartományon belül a vasam, eltűnt az ekcéma, megszűnt az évek óta tartó alvászavarom - a nőgyógyászati problémáimat viszont sajnos nem oldotta meg.

Így hát újra nyakamba vettem a várost, újabb orvosokhoz, újabb laborokba mentem el, hogy végre megoldást találjunk. Közben sokat olvasgattam, próbáltam én is rájönni, mi lehet a gondom. Az első jelentős lépést az új endokrinológus jelentette. A hormonjaimra nem mondott semmi érdemlegeset, viszont kiderült, hogy enyhe IR-em van. A mentes étrendet alig vezettem be, térhettem át a szénhidrátszámolásra, gyakoribb kisebb étkezésekre. Bevallom, ez a sok hirtelen változás nagyon megviselt. Az egyedüli fix pont a sportolás volt. Évek óta csinálom, változatosan. Ez legalább jó, maradhat így. Minden más viszont fenekestül felfordulni látszott. De hát mindent a babáért, nem igaz?

Közben újabb vérvételek. Nem jó az AMH-szint. D-vitamin hiányom van. Újabb és újabb, korábban sose hallott szavakkal ismerkedtem meg. Mind újabb problémát jelentett. Teltek a hónapok, rajtam pedig egyre inkább eluralkodott a félelem: lesz valaha még egy gyermekünk? Ahogy haladtunk előre az évben, egyre kevésbé tudtam hinni benne.