Nem emlékszem, mikor kezdtem először saját családról álmodozni. Arra viszont igen, hogy már gyerekként tudtam, legalább három gyermeket szeretnék majd. Tudom, ez manapság elég merész elképzelés, de én is három testvérrel nőttem fel. Persze nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de örömmel gondolok vissza a gyermekkorunkra. A Karácsonyokra, szülinapokra, a sok közös játékra. Arra, hogy ültük körbe az asztalt a közös étkezésekkor. Milyen jókat viccelődtünk már akkor is.

A férjem ebbe csöppent bele, amikor összejöttünk. Ő egyke, bár minden vágya volt egy testvér, egészségügyi problémák miatt ez sosem vált valóra. Könnyen beilleszkedett a mi hangos csapatunkba. Hamar kiderült az is, hogy hasonló elképzelései vannak a családról, mint nekem.

Évekkel később házasodtunk össze, még mindig nagyon fiatalon. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen nagyon hamar egymásra találtuk. Élveztük az életet, szórakoztunk, majd az esküvő után hamarosan úgy döntöttünk, ideje megvalósítani a családos álmunkat.

Elsőre minden olyan könnyedén ment. Másfél hónappal azután, hogy eldöntöttük, gyermeket szeretnénk, a kezemben fogtam az első pozitív terhességi tesztet. Pár napra rá ellőttem a másikat is, amit a férjem vett nagy lelkesen, még hetekkel korábban. Valahogy minden olyan egyszerű volt akkor. Tudtam az első pillanattól fogva, hogy minden rendben lesz. Fel se merült bennem, hogy bármi történhet. Úgy tudtam, a mi családunkban nem volt soha vetélés, egyértelmű volt, hogy a pozitív tesztből gyerek is lesz. Így is lett: 8 hónappal később megszületett a lányunk, aki ma már első osztályos, egészséges, okos, kedves, gyönyörű. 

Nem sokkal később ismét pozitív lett a tesztem. Kistesó, kis korkülönbséggel, éljen! De az öröm nem tartott sokáig, alig két héttel később elvesztettük őt. Bevallom, padlóra kerültem, az okokat kerestem, próbáltam kitalálni, mit tehettünk volna másképp, hogy megmaradjon a kicsi. De már nem volt mit tenni, nem tudtuk őt visszahozni.

Úgy éreztem, szünetre van szükségem. A lányunk szépen cseperedett, önállósodott, élveztem a fennmaradó időt otthon vele. Mire észbe kaptunk, vissza kellett mennem dolgozni. Gondoltam a levegőváltozás jót fog tenni és hamarosan érkezik majd a kistestvér, akit nagyon vártunk. De a munkahelyem nagyon sokat változott, amíg távol voltam. Lecserélődtek az emberek, nem sokkal később új helyre is költözött a cég, távol mindentől, tarthatatlan állapotok közé. Folyton stresszes voltam, sokat betegeskedtem. Egy különösen rossz nap után meghoztam a döntést: váltok. 

Nem tudom, más kisgyerekes hogyan éli meg, én féltem a változástól. Aggódtam, mennyire fogja tolerálni az új munkahely, hogy gyermekem van, aki akkoriban még sokat betegeskedett. A gyomorgörcs, amit állandóan éreztem a korábbi munkahelyemen, csak lassan, hónapok alatt oldódott. De feloldódott. Utólag azt gondolom, nagyon jó döntést hoztam. Sikerült szakmában maradni és olyan munkahelyen elhelyezkedni, ahol megbecsülnek. Ide szeretek bejárni dolgozni, élvezem, amit csinálok. 

A munkahelyváltás megint azt jelentette, hogy várnunk kellett. Szerettem volna bedolgozni magam az új helyre, hogy ide térhessek majd vissza. Nagyon szerettünk volna már második gyermeket, de kivártunk. Csak eljött az a nap, amikor úgy éreztük, ideje ismét belevágni. Addigra én is megszabadultam a félelmeimtől, késznek éreztem magam egy terhességre. Elhittem, hogy képes leszek egy újabb, aggodalmaktól mentes babavárásra, ahogy azt első alkalommal átéltem.

Van az a pont, amikor rájössz, baj van. Nekünk ez majdnem egy évvel később érkezett el. Eleinte nem gondoltunk semmi rosszra. Végül is van, akinek nem jön rögtön össze. A bátyámék is 3 hónapot vártak a legkisebbre, megesik az ilyen. Lehet, hogy nekünk kicsit tovább tart majd. Úgy voltunk vele, hogy fiatalok vagyunk, van már egy egészséges lányunk, jönni fog majd a többi is. Egy év belefér. Végül ehhez közeledve kezdtünk el aggódni, hogy talán mégiscsak van valami baj. Újabb hónapok kellettek, mire kiderült: tényleg baj van. Bármennyire fájt is, bele kellett törődnünk, ez bizony lassú és kemény menet lesz. De egymásba kapaszkodtunk és úgy döntöttünk, elindulunk az úton. A cél immáron nem a nagy család volt, hanem hogy egyáltalán szülessen testvére a gyermekünknek. Sok dolgot átéltünk az utóbbi években, amik testileg és lelkileg is megterhelők voltak. Van, amit értelmetlenül, de a kétségbeesés fura lépésekre készteti az embert.

Mind a testi, mind a lelki dolgokról szeretnék írni a következőkben. Hasznos lesz-e? Kiírni magamból, úgy érzem, igen. Nektek, akik hasonló utat jártok be? Remélem igen. Persze tuti tippet én sem tudok adni, de talán a történetünk segít eligazodni ezen a nehéz terepen.