Sokat olvasgattam meddőség témában, amíg babára vártunk. Még most is sokszor meglátogatom a meddőségi csoportokat, amiknek tagja lettem, drukkolok a hozzánk hasonlóknak. Én nagyon hasznosnak találtam ezeket, segítettek előrelépni, a megoldást keresni a problémáinkra. Hányszor leírták: 40 %-ban női, 40 %-ban férfi, 20 %-ban a pár mindkét tagjánál probléma van. Tekintve, hogy már van egy egészséges nagylányunk és hogy én nyilvánvalóan nem voltam rendben, eszünkbe sem jutott, hogy esetleg a férjemmel is lehet gond.

A nőgyógyász kezdte pedzegetni a férjem vizsgálatát tavaly ősszel. Mivel nálam semmi előrelépés sem történt, hiába a rengeteg táplálékkiegészítő vagyonokért, a diéta, mozgás, készülgettünk arra, hogy komolyabb beavatkozásra lesz szükség. Az orvos átjárhatósági vizsgálatot javasolt, azonban ennek elvégzéséhez előbb a férjemet kellett megnézni, rendben van-e. Ha vele is gond van, felesleges fájdalom az átjárhatósági.

 Már az ünnepek előtt álltunk. Belegondolva a procedúrába én igen kellemetlennek ítéltem, ezért azt beszéltük meg, hogy majd év elején elmegy a férjem egy vizsgálatra. Ő lazábban kezelte a dolgot, mint én. Igaz akkor már nagyon vártuk a kicsit, ő is segíteni akart, hogy mielőbb megtaláljuk a megoldást. Mint utólag megtudtam, decemberre foglalt időpontot egy klinikára, mindezt titokban. Feszültek voltunk az eredményeim miatt, szeretett volna meglepni, hogy legalább emiatt ne aggódjunk. Akkor mondta el, amikor délután hazaértem a munkából. Nem értette a leletet, úgyhogy együtt néztük végig. Rám mosolygott, kérdezte, hogy ugye ez így jó? Én pedig nem tudtam mit mondani először. Nem, nagyon nem volt jó.

Addigra már nem egy spermavizsgálati eredményt láttam, ott voltak előttem a referenciák, így nem volt nehéz megfejteni, ami a papíron állt. Oligo-astheno-teratozoospermia, ahogy azt később még három orvos megerősítette. Ott álltunk tehát Karácsony előtt, az én ciklusom majdnem fél évvel korábban megszűnt létezni, a férjemnek pedig alig volt használható spermiuma. Többször összeomlottunk az út során, de ez volt talán a legsúlyosabb csapás, ami ért minket. A férjem azonnal körbetelefonálta a város specialistáit időpontért, de tudtuk, mi vár ránk: lombik nélkül esélyünk sincs gyerekre. Meddőségi központba kell mennünk.

Általában eltelik fél év, egy év, vagy akár még több idő, mire a gyermekre vágyó pár rájön: valami nem oké. Ahogy írtam már, majdnem egy évnél jártunk, amikor a kósza gondolat kezdett egyre bizonyosabbá válni. Teljesen ártatlanul indult a dolog. A mindig óraműpontossággal jelentkező vérzésem nem jött meg a várt napon. Naná, mindjárt arra gondoltam, amire egy átlag gyermeket akaró nő gondolna. Sikerült! Magamban teljesen biztosan ugrottam be munkából hazafelé a drogériába, megvettem a tesztet, másnap reggel pedig megcsináltam. Izgatottan ültünk felette a férjemmel, várva a második csík megjelenésére. A teszt azonban negatív maradt. Sebaj, gondoltuk, biztos kell még pár nap. Két nappal később ismételtem - negatív. Még aznap meg is jött.

Következő hónapban újabb csúszás. Negatív tesztek, majd megjött. Aztán újra és újra ugyanez. Mindig csak kicsivel lett hosszabb a ciklusom. A megszokott 27 helyett 29-30-31 stb. lett. A 35 nap volt az a határ, fél évvel később, amikor eldöntöttem, ideje ellátogatni az orvoshoz, mert ez bizony nincs rendjén. Történt ez tavaly tavasszal. Gondolom kitaláljátok: ekkor ütött be a korona. Hiába, időzíteni mindig is tudtam. Nem volt mit tenni, végül is nem életveszélyről volt szó, csupán egy aprócska cikluszavarról. Már be is beszéltem magamnak, hogy a stressz okozza, így míg az újranyitásra vártunk, elkezdtem jógázni. Otthonról dolgoztunk akkoriban, volt rá időm. Jól is esett esténként kicsit relaxálni. A problémámat ugyan nem oldotta meg, sőt. Mire végre eljutottam az orvoshoz, 42 napos lett a valaha remekül működő ciklusom.

Endokrinológus-nőgyógyászhoz mentem, mivel az első terhességem óta pajzsmirigy-alulműködésem is van. Azt gondoltam, esetleg ez zavarhat be. A doki kedves, türelmes volt, alaposan kikérdezett, megvizsgált. Az ultrahangon aztán kiderült, hogy tele van cisztákkal mindkét petefészkem. Nem hogy baba nincs, peteérésem se lehetett már egy ideje. Elküldött az orvos hormonvizsgálatra, cukorterhelésre, a pajzsmirigyemet megnézetni. Mindez történt májusban. Nyáron jutottam el végül a vérvételekre, mivel egyáltalán nem jött meg, így 55 nap után kaptam egy doboz Norcolutot. Nem tudom, ki hogy viseli, én akkor szedtem először életemben. Épp nyaralni mentünk, tökéletes volt az időzítés. Borzasztóan éreztem magam tőle, fájt a hasam, szúrtak a petefészkeim, alig vártam a végét. Ettől tényleg megjött. Hívtam is rögtön a kiszemelt vérvételi helyet időpontért. Hát az nincs. Hívtam a következőt, majd a következőt... sebaj, menjek következő hónapban. Na persze, ha tudnám, mikor jön meg legközelebb... végül késő délután találtam a városban olyan helyet, ahol tudtak ciklus elején fogadni. Jó pénzért persze, de legalább sikerült megcsináltatni a vérvételt.

Első körben semmi sem derült ki. A pajzsmirigyem remek, hormonértékek kb. határon belül. Az FSH-m ugyan felső értéknél, az ösztrogén túl kevés, de a doki szerint ez rendben is volna. Nem igazán tudott mit mondani, javasolt mindenféle teát, vitamint és kontrollt fél évvel később, ha addig se jön a baba. 

Én ezzel nem voltam megelégedve. Tudtam, hogy van ott még valami probléma, éreztem. A háziorvosom a pajzsmirigyem miatt félévente küld vérvételre, ami általában rendben is szokott lenni. A tavalyi viszont borzasztó lett, tele csillagokkal. Nem értettem, mi lehet ez. Az orvosok nem tudtak válaszolni, így hát tovább bújtam a netet. Mivel egyéb problémáim is voltak a cikluszavaron kívül, ételintoleranciára gyanakodtam. Naná, államiban nem tudnak fogadni - újabb magánorvos, újabb vagyonok a vizsgálatra, de beigazolódott a gyanúm. Tavaly július óta glutén- és tejmentes étrenden vagyok és ez bizony a legtöbb gondomra gyógyírt jelentett. Szerintem életemben először van normál tartományon belül a vasam, eltűnt az ekcéma, megszűnt az évek óta tartó alvászavarom - a nőgyógyászati problémáimat viszont sajnos nem oldotta meg.

Így hát újra nyakamba vettem a várost, újabb orvosokhoz, újabb laborokba mentem el, hogy végre megoldást találjunk. Közben sokat olvasgattam, próbáltam én is rájönni, mi lehet a gondom. Az első jelentős lépést az új endokrinológus jelentette. A hormonjaimra nem mondott semmi érdemlegeset, viszont kiderült, hogy enyhe IR-em van. A mentes étrendet alig vezettem be, térhettem át a szénhidrátszámolásra, gyakoribb kisebb étkezésekre. Bevallom, ez a sok hirtelen változás nagyon megviselt. Az egyedüli fix pont a sportolás volt. Évek óta csinálom, változatosan. Ez legalább jó, maradhat így. Minden más viszont fenekestül felfordulni látszott. De hát mindent a babáért, nem igaz?

Közben újabb vérvételek. Nem jó az AMH-szint. D-vitamin hiányom van. Újabb és újabb, korábban sose hallott szavakkal ismerkedtem meg. Mind újabb problémát jelentett. Teltek a hónapok, rajtam pedig egyre inkább eluralkodott a félelem: lesz valaha még egy gyermekünk? Ahogy haladtunk előre az évben, egyre kevésbé tudtam hinni benne. 

Nem emlékszem, mikor kezdtem először saját családról álmodozni. Arra viszont igen, hogy már gyerekként tudtam, legalább három gyermeket szeretnék majd. Tudom, ez manapság elég merész elképzelés, de én is három testvérrel nőttem fel. Persze nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de örömmel gondolok vissza a gyermekkorunkra. A Karácsonyokra, szülinapokra, a sok közös játékra. Arra, hogy ültük körbe az asztalt a közös étkezésekkor. Milyen jókat viccelődtünk már akkor is.

A férjem ebbe csöppent bele, amikor összejöttünk. Ő egyke, bár minden vágya volt egy testvér, egészségügyi problémák miatt ez sosem vált valóra. Könnyen beilleszkedett a mi hangos csapatunkba. Hamar kiderült az is, hogy hasonló elképzelései vannak a családról, mint nekem.

Évekkel később házasodtunk össze, még mindig nagyon fiatalon. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen nagyon hamar egymásra találtuk. Élveztük az életet, szórakoztunk, majd az esküvő után hamarosan úgy döntöttünk, ideje megvalósítani a családos álmunkat.

Elsőre minden olyan könnyedén ment. Másfél hónappal azután, hogy eldöntöttük, gyermeket szeretnénk, a kezemben fogtam az első pozitív terhességi tesztet. Pár napra rá ellőttem a másikat is, amit a férjem vett nagy lelkesen, még hetekkel korábban. Valahogy minden olyan egyszerű volt akkor. Tudtam az első pillanattól fogva, hogy minden rendben lesz. Fel se merült bennem, hogy bármi történhet. Úgy tudtam, a mi családunkban nem volt soha vetélés, egyértelmű volt, hogy a pozitív tesztből gyerek is lesz. Így is lett: 8 hónappal később megszületett a lányunk, aki ma már első osztályos, egészséges, okos, kedves, gyönyörű. 

Nem sokkal később ismét pozitív lett a tesztem. Kistesó, kis korkülönbséggel, éljen! De az öröm nem tartott sokáig, alig két héttel később elvesztettük őt. Bevallom, padlóra kerültem, az okokat kerestem, próbáltam kitalálni, mit tehettünk volna másképp, hogy megmaradjon a kicsi. De már nem volt mit tenni, nem tudtuk őt visszahozni.

Úgy éreztem, szünetre van szükségem. A lányunk szépen cseperedett, önállósodott, élveztem a fennmaradó időt otthon vele. Mire észbe kaptunk, vissza kellett mennem dolgozni. Gondoltam a levegőváltozás jót fog tenni és hamarosan érkezik majd a kistestvér, akit nagyon vártunk. De a munkahelyem nagyon sokat változott, amíg távol voltam. Lecserélődtek az emberek, nem sokkal később új helyre is költözött a cég, távol mindentől, tarthatatlan állapotok közé. Folyton stresszes voltam, sokat betegeskedtem. Egy különösen rossz nap után meghoztam a döntést: váltok. 

Nem tudom, más kisgyerekes hogyan éli meg, én féltem a változástól. Aggódtam, mennyire fogja tolerálni az új munkahely, hogy gyermekem van, aki akkoriban még sokat betegeskedett. A gyomorgörcs, amit állandóan éreztem a korábbi munkahelyemen, csak lassan, hónapok alatt oldódott. De feloldódott. Utólag azt gondolom, nagyon jó döntést hoztam. Sikerült szakmában maradni és olyan munkahelyen elhelyezkedni, ahol megbecsülnek. Ide szeretek bejárni dolgozni, élvezem, amit csinálok. 

A munkahelyváltás megint azt jelentette, hogy várnunk kellett. Szerettem volna bedolgozni magam az új helyre, hogy ide térhessek majd vissza. Nagyon szerettünk volna már második gyermeket, de kivártunk. Csak eljött az a nap, amikor úgy éreztük, ideje ismét belevágni. Addigra én is megszabadultam a félelmeimtől, késznek éreztem magam egy terhességre. Elhittem, hogy képes leszek egy újabb, aggodalmaktól mentes babavárásra, ahogy azt első alkalommal átéltem.

Van az a pont, amikor rájössz, baj van. Nekünk ez majdnem egy évvel később érkezett el. Eleinte nem gondoltunk semmi rosszra. Végül is van, akinek nem jön rögtön össze. A bátyámék is 3 hónapot vártak a legkisebbre, megesik az ilyen. Lehet, hogy nekünk kicsit tovább tart majd. Úgy voltunk vele, hogy fiatalok vagyunk, van már egy egészséges lányunk, jönni fog majd a többi is. Egy év belefér. Végül ehhez közeledve kezdtünk el aggódni, hogy talán mégiscsak van valami baj. Újabb hónapok kellettek, mire kiderült: tényleg baj van. Bármennyire fájt is, bele kellett törődnünk, ez bizony lassú és kemény menet lesz. De egymásba kapaszkodtunk és úgy döntöttünk, elindulunk az úton. A cél immáron nem a nagy család volt, hanem hogy egyáltalán szülessen testvére a gyermekünknek. Sok dolgot átéltünk az utóbbi években, amik testileg és lelkileg is megterhelők voltak. Van, amit értelmetlenül, de a kétségbeesés fura lépésekre készteti az embert.

Mind a testi, mind a lelki dolgokról szeretnék írni a következőkben. Hasznos lesz-e? Kiírni magamból, úgy érzem, igen. Nektek, akik hasonló utat jártok be? Remélem igen. Persze tuti tippet én sem tudok adni, de talán a történetünk segít eligazodni ezen a nehéz terepen.